Amikor arról beszélünk, hogy hogyan működne egy konkrét terület a kommunizmusban, fontos leszögeznünk két dolgot. Az egyik, hogy csak a közeli jövőről mondhatunk bármi konkrétumot, tehát arról, hogy most vagy pl. 1-2 évtizeden belül egy győztes világforradalom mit eredményezne. A távoli jövőt még ötletek szintjén sem tudjuk felvázolni, hiszen olyan mértékben megváltoznak a termelőerők (pl. a mesterséges intelligencia fejlődése miatt), amit ma még elképzelni sem tudunk. Ez akkor is igaz, ha marad a kapitalizmus, és akkor is, ha sikerül meghaladni, persze a két eset nagyon különböző irányt jelent a technológia fejlődésében és a kommunista eset még kevésbé előre látható, mint a kapitalista. Az anarchista/kommunista alapelvek persze világosak, de hogy ezek konkrétan hogyan valósulnak meg mondjuk száz év múlva, nem tudhatjuk...
Jó, beszéljünk akkor a rövidtávú elképzelésekről!
Itt jön be a másik pont: lehetnek ötleteink és elképzeléseink, de nem szabad, hogy ezeket szentírásként, dogmaként kezeljük. A kutatás bizonyos szempontból hasonlóan fog működni, mint most: emberek, ill. emberek csoportjai hálózatokba szerveződve, különböző eszközök (számítógépek, mérőberendezések) segítségével új elméleteket állítanak fel, új mérési eredményekre jutnak, ill. a régebbieket ellenőrzik, pontosítják, stb... A részleteket nem lehet előre látni, sok szempontból más lesz, mint ma, a kapitalizmusban. Ebben a pillanatban pl. még azt gondolom, hogy a kutatást végzők idejük egy részében fizikailag is egy helyre, egy épületbe fognak koncentrálódni (erre rá lehet írni, hogy X. kutatóintézet, de nem ez a lényeg), hogy hatékonyabban kooperáljanak és személyesen is meg tudják vitatni a problémákat, de az informatika és a távközlés fejlődésével lehet, hogy ez húsz év múlva egyáltalán nem lesz fontos.
Lesz-e motivációja a tehetséges embereknek?
Akkor csapjunk bele a lecsóba: Lesz-e motivációja a tehetséges embereknek arra, hogy életük, energiájuk igen nagy részét erre fordítsák, ha a megélhetés mindenképp biztosítva van?
Aki csak a pénzért csinálja, nem pedig valódi érdeklődésből, lelkesedésből, az általában ma sem ér el kimagasló eredményeket. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy egyik Nobel-díjas sem a díjjal járó pénzösszeg megszerzéséért fektetett be olyan sok energiát a tudományba. A belső motiváció (valódi érdeklődés és tudásvágy) mellett fontos lehet az a természetes emberi igény, hogy elismerjenek és fontosnak tartsanak minket, illetve olyan dolgokat hozzunk létre, amelyeknek van értelmük.
Azért nyilvánvaló, hogy az anyagi motiváció kiiktatása abba az irányba hatna, hogy csökkentené azok számát, akik kitartóan és elszántan tudománnyal akarnak foglalkozni, nem?
Persze elismerjük, hogy lesz egy ilyen hatás, de más tényezők viszont ellensúlyozzák ezt, például:
1. A jobb alsó-, közép- és felsőfokú oktatás…
Mennyiben lenne más a felsőoktatás és a kutatás kapcsolata, mint a jelenlegi rendszerben?
Amikor az egyetemi oktatás rendszere kialakult (több mint 100 éve), akkor az egyetemi tananyag színvonala nagyon közel állt a tudomány akkori élvonalához. Ma ez szinte csak a végzős évfolyamok néhány speciális tantárgyára vonatkozik. Az alsóbb évesek majdhogynem standardizált oktatást kapnak, amely rutinmunkává vált és felőrli az egyetemi oktatók jelentős részének az energiáit. A rendszer rugalmatlansága miatt az óraterheléstől tipikusan igen nehéz megszabadulni. A kutatóintézetekben meg van, hogy épp az ellenkező előjelű a probléma: túl kevés a fiatal és az áporodott légkörben betokosodnak a kutatók. Ami viszonylag új fejlemény, a neoliberalizmus térnyerése óta az állami kutatóhelyekre is egyre jobban behatolnak a tőkés vállalatok és persze nem az emberiség jövője miatti aggodalomból, hanem konkrét profit érdekekből. Tehát egyértelmű, hogy az oktatás teljesen más, sokkal kevésbé elidegenedettebb formában fog működni. Ez most azért mellékszál, mert az oktatás kritikájáról és jelenleg katasztrofális hatékonyságáról máshol írtunk.
Rendben, folytassuk ott, hogy mi garantálná, hogy elég ember akarjon kutatással foglalkozni!
2. Nem lesznek olyan gyerekek, akik egzisztenciális okokból nem tanulhatnak, ill. tanulásukat a rossz körülmények gátolják. A patriarchátus és a szexista gondolkodásmód megszűntével a lányok is több bátorítást kapnak majd, hogy kutatási tevékenységekbe fogjanak, olyan területeken is, ahol most alacsony a nők aránya (pl. villamosmérnök).
3. Sok fiatal ma azért szeretne pl. bankokban és biztosító-társaságoknál dolgozni, mert úgy látja, így könnyebben jut több pénzhez. Ezek egy része is beszállhat majd a tudomány művelésébe, főleg, ha már gyerekként megmutatják neki, milyen izgalmas is tud az lenni.
4. Jelenleg is sok mérnök, technikus vagy más szaki van a gyárakban vagy a saját műhelyében, aki imád érdekes új megoldásokon agyalni és bütykölni, de rutinmunkára van kényszerítve, hiányoznak a kapcsolatai és az erőforrásai, hogy kibontakozzon. Többnyire nincs lehetőségük arra, hogy megismerjék azt, hogy hol tart a tudomány és a technika élvonala az őket foglalkoztató kérdésekben (pl. mert a cikkek egy része nem ingyen van, a technológiák pedig nem nyilvánosak) és így nem tudnak bekapcsolódni a tudományos vérkeringésbe. A kommunista termelési viszonyok között nekik sokkal több idejük és lehetőségük lesz részt venni a fejlesztésekben, képzésekben, konferenciákra utazni, stb. Mindenki sokkal több bátorítást fog kapni, hogy ötleteljen és az ötleteit bedobja a közösbe. Általában is elmondható, hogy amint az elidegenedett munkát a szabad emberi tevékenység váltja fel, óriási energia és kreativitás szabadul fel...
Vagy éppen általános lesz a lustaság...
Akit ma lustának bélyegeznek, azok többsége csak abban „lusta”, ami nem érdekli, amit nem szeret csinálni, de amit mégis rá akarnak kényszeríteni. Egy kisebbségük pedig lelkibeteg, pl. depressziós, aminek szintén társadalmi okai vannak. Tehát nem szabad elfelejteni: alapjaiban más társadalmi viszonyok között teljesen más lesz a személyiségszocializáció. Például az elidegenedett, tekintélyelvű nevelési módszerek, a családon belüli erőszak és az ezek miatt kialakult szorongások nagy mértékben csökkentik a gyerekkori és később a felnőttkori kreativitást, rontják a memóriát, hozzájárulnak a depresszió és egyéb lelki problémák kialakulásához. Ahogy azt az emberi természetről szóló cikkünkben is kifejtettük, tarthatatlan az a feltételezés, hogy az ember természeténél fogva lusta, önző és csak akkor tesz bármi jót, pl. akkor tanul vagy alkot, ha kényszerítik rá. Épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy a szabad személyiségfejlődés által az emberek általában sokoldalúan képzettek lesznek, már csak azért is, mert unalmas mindig ugyanazzal foglalkozni. Tehát a "profi" tudományos kutatók, fejlesztőmérnökök és a többi ember között nem lesz olyan éles határvonal, mint ma, szinte bárki beletanulhat és besegíthet majd a kutatási tevékenységek egy jelentős részébe.
Egy „átlagember” majd szerves kémiával vagy differenciálgeometriával fog foglalkozni?
Nem túl merész feltételezés az, hogy egy „átlagember” majd szerves kémiával vagy differenciálgeometriával fog foglalkozni?
Nem tudhatjuk! 500 éve az is merésznek hangzott volna, hogy az emberek többsége képes megtanulni írni-olvasni. Látható persze, hogy az utóbbi évtizedekben sok területen (pl. fizikából) inkább csökken az iskolát elvégzők tudása (legalábbis az ún. nyugati civilizációban), de ez nem természeti törvény. Vannak arra utaló jelek, hogy jobb oktatással sokkal magasabb szintre eljuthat az emberek többsége, mint ma. És már annak is nagy hatása lenne, ha 2-3-szor több ember segítene be legalább részfeladatokba.
De én még mindig attól félek, hogy amiket felsoroltál, az nem ellensúlyozza eléggé az anyagi motiváció kiesését. Hiszen ma rengeteg kutató és egyetemi oktató vért izzad, hogy ontsa magából a tudományos cikkeket, hiszen az adja a létbiztonságot és az előléptetést. Ha nem lenne egzisztenciális kényszer, fele ennyit sem dolgoznának, nem?
A publikációs kényszer valójában több kárt csinál, mint hasznot! Akkor is publikálni kell egy adott mennyiséget, ha az embernek nincs is jelentős eredménye, és ezért úgy kell tálalni a bolhát is, mintha elefánt lenne. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a kutatók egy részének ideje értéktelen vagy alacsony színvonalú cikkek írására és elbírálására/lektorálására megy el, másrészt a cikk-özönben egyre nehezebb kiigazodni és ez is nehezíti a kutatómunkát, az önképzést.
A tudományos folyóiratok és könyvek kiadását is többnyire profitorientált cégek végzik és szeretnek igencsak borsos árat kérni értük (emellett pedig a szigorú formai követelményeknek való megfelelés is időrabló), ez pedig nyilvánvalóan hátráltatja a kutatómunkát, főleg a szegényebb országokban. Nemrégiben egy nagy halom kutató lázadást kezdeményezett a vezető kiadó-vállalat ellen, persze csak a maguk szolid módján, bojkottal és hasonlókkal fenyegetőzve. Az internet elterjedésével persze megjelentek azok a honlapok (pl. arXiv.org vagy Researchgate), amelyekről ingyen lehet cikkeket letölteni. Jelenleg (főként a szellemi tulajdonjog védelme miatt) távol vagyunk attól, hogy az összes cikk elérhető legyen, és valószínűleg a kapitalizmus meghaladása kell majd ahhoz, hogy tényleg teljesen gördülékenyen menjen az információ áramlása. A vállalati szférában ráadásul a fejlesztések részleteit természetesen titokban tartják, ill. szabadalmakkal védik le, hogy ne a konkurencia profitáljon belőlük, ami felesleges párhuzamosságokhoz vezet és egyre nagyobb mértékben gátolja a fejlődést. Nyilvánvaló, hogy a kommunizmusban az a gát is teljesen eltűnne.
Az állami szférában, az egyetemi kutatóhelyeken viszont többnyire nincsenek ilyen problémák, nem?
Ez igaz, de ott meg krónikus forráshiányban szenvednek (persze egyes területek és kiemelt projektek, pl. a hadiipar kivételével). A szűk forrásokat pedig többnyire pályázatok útján lehet megszerezni. Sokszor nem csak a méregdrága berendezésekre kell pályázni, hanem konferenciák költségére vagy akár a kutatók és a segédszemélyzet fizetésére is. A pályázatok elkészítése, a zárójelentések megírása és általában a bürokratikus adminisztráció rengeteg időt elvesz nem csak a konkrét kutatástól, hanem pl. attól is, hogy a professzor a doktoranduszaival foglalkozzon vagy éppen használható jegyzeteket, könyveket írjon.
Kinek a kutatását támogassuk?
De valahogy csak el kell osztani az erőforrásokat, el kell dönteni, kinek a kutatását támogassuk, nem?
Egyrészt nem mindegy, mennyi erőforrás áll rendelkezésre. A kommunista társadalomban nem a hadseregre és hasonlókra pazarolják az erőforrásokat, tehát több jut a tudományra is.
A pályázati rendszer ráadásul olyan értelemben is elég irracionális, hogy a pályázat kiírói nem tudják (vagy nem akarják tudni), pontosan mire is lenne szükség, így pl. sokszor könnyebb megszerezni egy vadiúj műszert, mint egy apró alkatrészt egy régi (de még jó állapotú) karbantartására, még akkor is, ha ez utóbbi sokkal olcsóbban elérhető.
Hogy menne ez a kommunizmusban?
A kutatók megélhetése és mindennapos berendezései (pl. egy jó minőségű számítógép) alapból biztosítva lennének, ez nem lehet kérdés, ez az alapelvekből következik.
De konkrétan ki és hogyan állítaná elő ezeket?
Mivel a társadalmi lét alapja az anyagi termelés, ez egy alapvetően fontos kérdés, ami egy másik, ennél sokkal hosszabb beszélgetés („Hogyan működne az anyagi javak termelése a kommunizmusban”) témája lehetne és remélhetőleg lesz is. Ennél a beszélgetésnél viszont abból a feltevésből indultunk ki, hogy létrehoztuk a kommunista termelési módot. Hogy hogyan, abba nem tudunk itt belemenni, ezért visszatérnék a tudományhoz.
A kommunista társadalomban kutatók (más emberekhez hasonlóan) oda utaznak és ott élnek majd, ahol épp jónak látják, tehát nem lesz akadálya annak, hogy pár hétre vagy hónapra megszervezzenek maguknak nemcsak egy konferenciát, ahol ismertetik az eredményeiket, hanem mondjuk egy olyan workshop-ot, ahol érdemi kutatómunka folyik intenzív kommunikációval kombinálva. Így sokkal szervezettebbé, világméretekben összehangoltabbá válna a kutatás.
Egyfajta "tervgazdaságot" vezetnének be a tudományban?
Nem egészen. Ma a kutatók egy részének az a problémája, hogy el van szigetelve a többiektől és egyedül kell kiizzadnia valamilyen eredményeket. Ez főleg vidéki egyetemek, főiskolák oktatóira jellemző. Mások meg épp ellenkezőleg, belekényszerültek egy csapatba vagy projektbe és akkor is azzal kell foglalkozniuk, ha a saját ötletükön szeretnének dolgozni, különben nem kapnak fizetést. Az anarchizmus alapelveiből következik, hogy mi ezt meg akajuk változtatni: legyen tényleges lehetőség beszállni a vezető tudósok által koordinált csoportokba, de lehessen magányos farkasként is tevékenykedni. Így a tervszerűség mellett a spontaneitás is megmaradna.
Jó, de mi van akkor, ha sokkal több ember akar beszállni mondjuk egy oxfordi professzor projektjébe, mint amennyivel ott kezdeni tudnak valamit?
Nem kell a professzorokat félteni, majd kitalálnak valamiféle "felvételi felmérést", amelyen keresztül eldönthetik, hogy ki az, akivel érdemesnek tartják az együttműködést.
Giga-projektek?
Azt hogyan dönti el a társadalom, hogy az olyan giga-projektek, mint egy részecskegyorsító a CERN-ben (amelyet jelenleg még a leggazdagabb országoknak is nagy falat lenne egyedül megépíteni) kapjanak-e támogatást.
Ez nem feltétlenül menne egyszerűen. Azt hiszem, hogy a kommunizmusban is elegendő számú, korábban jó eredményeket produkáló kutatónak kell társadalmi vitában meggyőzni a közvéleményt, hogy érdemes ezért áldozatokat hozni. Ehhez pedig alaposan meg kell vizsgálni azt is, hogy milyen mellékhatásai lennének, pl. mekkora a nyersanyag-igénye a projektnek, ill. mekkora lesz az ökológiai lábnyoma. Tehát nem egy személy vagy szűk csoport döntene, hanem a teljesen nyilvános információk alapján az összes érintett és érdeklődő ember. Hangsúlyozom azt a fontos különbséget a jelenlegi társdalomhoz képest, hogy az emberek megélhetése nem függne ezektől, tehát nem lenne érdekük, hogy átverjék egymást és „csakazértis” keresztbe tegyenek a konkurenciának.
Tehát azt állítod, hogy a kutatás és a fejlesztés jobban pörögne a kommunizmusban?
Igen, de nem csak ezt. Fontos, hogy a kapitalizmus nem csak a kutatómunka menetét és körülményeit befolyásolja, hanem a tartalmát, a céljait is eltorzítja. A céges kutatás-fejlesztés esetén ez nyilvánvaló, de az állami szférában is megjelenik. A legfontosabb példa erre a katonai kutatások területe. Kisarkítva azt lehet mondani, hogy nem az emberi jólét növelésén, hanem a pusztítás hatékonyságának javításán dolgoznak...
Azt szokták mondani, hogy mivel rengeteg találmány a hadseregből került át a polgári felhasználási területekre, ezek nélkül sokkal hátrébb járna a technika.
Ez csak akkor igaz, ha az egyenletből levonjuk a katonai célú kutatásokat és a többi tagot változatlanul hagyjuk. De amennyiben a hadiipari kutatásokra felhasznált erőforrásokat a társadalom jólétét növelő kutatásokra fordították volna, nyilván sokkal előrébb tartanánk. Ugyanez vonatkozik arra, amikor céges fejlesztőmérnökök azzal foglalkoznak, hogy megoldják azt, hogy a termék a garanciaidő lejártáig jól működjön, de utána menjen tönkre (beépített vagy tervezett elavulás).
Másik fontos példa: mivel a gyógyszergyártó óriáscégeknek az az érdekük, hogy minél több gyógyszer fogyjon, az orvostudományt, és különösen a pszichiátriát, abba az irányba befolyásolják, hogy túlhangsúlyozzák a problémák biológiai, biokémiai, genetikai okait. A független kutatók ellenben rámutatnak, hogy a betegségek egy része, de különösen a lelki betegségek döntő többsége végső soron társadalmi termék.
A legabszurdabb terület, ahol a leglátványosabban megmutatkozik a rendszer perverzitása, az informatika. A legális és illegális szoftverfejlesztők a kapitalizmus logikája által kitermelt feladatokat végeznek, amelyek közül igen sok senki boldogulását és kényelmét sem szolgálja: vírusok és vírusirtók létrehozása, spam-szűrők, titkosítás, másolásvédelem...
Ha rosszindulatú szándék jelenik meg?
Valamilyen szinten ezek szükségszerűek. Nem lehet olyan társadalmat létrehozni, ahol soha semmilyen rosszindulatú szándék nem jelenik meg!
A kérdés az, hogy a rosszindulat alkalomszintű egyéni kihágás, vagy pedig bele van kódolva a rendszerbe és ez által szükségszerű és rendszeres. Az osztálytársadalmakban, ahol az embereket anyagi érdekeik szembeállítják egymással, teljesen általános, hogy emberek csoportjai kölcsönösen azon dolgoznak, hogyan játsszák ki a másikat. Attól a szinttől kezdve, hogy áruházakból csokit lopnak, azon keresztül, hogy vasúti kábeleket "hasznosítanak újra", egészen odáig, hogy bankot rabolnak, míg mások (biztonsági őrök, felszerelve újabb és újabb berendezésekkel) ezt próbálják megakadályozni. Tehát a táradalom erőforrásai egyre nagyobb részét a tulajdon megszerzésére és védelmére, a tulajdonjogokat megsértők felkutatására, megbüntetésére stb. pazarolja el, nem pedig a társadalmat alkotó egyének jólétének, boldogságának biztosítására. Ahogy a termelőerők túlfejlődnek a termelési viszonyokon, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá ez a tendencia. A kutatás-fejlesztés területén persze elsősorban a szellemi tulajdonjogok, szabadalmak stb. jelentenek problémát. Az informatika esetén már azok is észreveszik ezt, akik amúgy távolról sem kommunisták.
Konkrétabban?
Tipikusak az olyan szoftverek, amelyek azonos célokra születnek, és egymás szoros alternatíváit jelentik. A szoftverek többsége speciális (céges) egyedi megrendelésre készül. Ha nem az lenne a működés dinamikája, hogy minden cég (beleértve magukat a szoftverfejlesztő cégeket is) fizet saját speciális szoftverért, amit aztán a saját tulajdonának tekint és más hasonló cégekkel nem oszt meg, akkor kevesebb szoftverfejlesztői óra menne el a párhuzamosságra fölöslegesen, mert a már megszületett megoldások publikusak lennének, és a programozók inkább új feladatokon dolgozhatnának.
Tehát végül is ki lehet jelenteni, hogy a kapitalista termelési és társadalmi viszonyok már inkább gátolja, mint segíti azt, hogy olyan találmányok jöjjenek létre és terjedjenek el, amelyek az emberiségnek ténylegesen használnak?
Így van, és ezt nem csak mi mondjuk, hanem pl. a radikális baloldalisággal nem vádolható indexen is pedzegették a múltkor!
Előbb-utóbb a tömegek számára is nyilvánvaló lesz, hogy pusztán a jelenlegi életszínvonalunk fenntartása is megköveteli a kapitalizmus meghaladását. A feladatunk nem csak az, hogy ezt a felismerés terjedését elősegítsük, hanem az is, hogy rámutassunk arra, hogy nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is a kommunista társadalom megvalósítása.